Az életválságok ajándéka
Hézser Gábor pasztorálpszichológus a családok belső fejlődéséről

Időről időre mindannyiunk életében válságok jelennek meg, de tévedés volna azt gondolni, hogy azok minden esetben valamilyen betegséget, működési zavart jeleznek. Vannak "természetes krízisek", amelyek egyszerűen járnak nekünk, felbukkanásuk annak jele, hogy teljes életet élünk. Általuk jelentősen gazdagodhat személyiségünk és hitünk is. A közös életükben megjelenő természetes krízisek során a házastársak és a családok is előrelépnek: azt élik át, amit mindenkinek meg kell tapasztalnia. E válságokról, kezelésükről és hatásukról beszélt szakmai tapasztalatai alapján Hézser Gábor református lelkész, családterapeuta, a betheli (Németország) teológiai főiskola szupervizora, illetve a debreceni református egyetem tanára december 10-én, a Bojtár Műhely által rendezett délután keretében.

            Sok feltételezés, megfigyelés született az idők folyamán a családdal kapcsolatban - mondja a neves pasztorálpszichológus -, de nagyon keveset tudunk e közösségről, így egy családgondozó részéről komoly elővigyázatlanság, ha egy jelenséggel, élethelyzettel kapcsolatban kereken kijelenti, hogy ezígy van. A segítőnek minden esetben azt a kérdést kell feltennie, hogy vajon mi az az egzisztenciális téma, amelyet egy krízis felvet egy házaspár vagy a család életében.

            Amikor egy fiatal pár öszszeházasodik, közös életük kezdetén számos új feladat előtt találják magukat. Ezek egyike, hogy egyeztetniük kell az őket "kibocsátó" két család hagyományait, nagyon mélyen beléjük ivódott normáikat, amelyek egészen apró, jelentéktelennek tűnő dolgokban is megnyilvánulhatnak, de semmiképp sem szabad lebecsülni ezeket. Naivság lenne azt gondolni, hogy ez az egyeztetés megoldható oly módon, hogy az egyik fél azt mondja: "Minden úgy lesz, ahogyan nálatok volt." Hiszen mindez nem a verbális kinyilatkoztatások vagy a racionális döntések szintjén zajlik. Talán az összeszokási időszak elviseléséhez, "túléléséhez" is szükség van a szerelemre - mondja Hézser Gábor -, hogy a fiatalok ezt az átmenetet meg tudják valósítani. Erre az "átállásra" is nagyon alkalmas a jegyesség hagyományos formája.

            Egyes családdal foglalkozó szakemberek szerint a "hármas létforma" a legtermészetesebb, illetve legősibb emberi kapcsolatrendszer - biológiai meghatározottságunkhoz tartozik: gondoljunk az apa-anya-gyermek viszonyra. E "háromszögre" a fejlődés szempontjából nagy szükség van - mondja Hézser Gábor -, hiszen e kapcsolatformában mindig van egyvalaki, aki tanulhat, mivel szemlélő helyzetben van. Ez a tanuló állapot kiváló lehetőséget ad például arra, hogy a házaspár nem a megszokott, férj-feleség szerepben, hanem más - apai, illetve anyai - helyzetben is megismerje egymást. E hármason belül állandó mozgás figyelhető meg, amely új meg új (természetes) kríziseket eredményez. Például a második gyermek megszületésével megváltozik a családi hierarchia. Ugyanakkor az elsőszülöttség helyzete állandó, de a második gyermek korántsem biztos, hogy mindig "a legkisebb" marad. Szintén krízishelyzetet jelent az óvodakezdés ideje, amely a szülőkről való leválás, az "önálló élet" első, legjelentősebb lépcsőfoka, hiszen a gyermek ekkor lép ki először a családból. Ez az időszak különösen az anyák számára jelent nehéz feladatot.

            A neves pasztorálpszichológus szerint az egyházak a nagy életfordulókon ugyan jelen vannak rítusaikkal, de ezek lelkigondozói jelentősége és szerepe nem igazán domborodik ki a hagyományos vallási gyakorlat során. A "nagy átmenetekhez" kötődő rituális alkalmak - a katolikus egyházban például a házasság, a keresztség szentsége vagy sajátos istentiszteleti formák - olyan lehetőségek, amelyek lelkigondozói szempontból is rendkívül fontosak, hiszen egy-egy életfordulón stabilizálják a család helyzetét. Például Németországban több helyen - említi Hézser Gábor - az iskolai Veni Sanctéhoz hasonlóan az óvodákban is rendeznek évkezdő istentiszteletet, amely az átlépés szimbolikus jelentőségét emeli ki, megkönnyítve a gyermek számára, hogy bánni tudjon leválási krízisével, félelmeivel. Hasonlóképp: mivel a jegyesoktatás sem az esküvőre, hanem a házasságra készít fel, fontos, hogy legalább egy évig folytatódjék a fiatal házasok lelkigondozói kísérése, amelybe a nagyszülőket is be kellene vonni, hiszen gyermekeik házassága az ő számukra gyász és búcsú is egyben, és e folyamatot segíteni kell.

Az emberi élet minden krízispontja egy-egy jelentős, egzisztenciális témát érint - mondja Hézser Gábor -, például a serdülőkor fő kérdése a szexualitás. Ez esetben a leglényegesebb, hogy a gyermek ne maradjon egyedül az őt foglalkoztató kérdésekkel, és különösen fontos, hogy szülei véleményével, gondolataival ne csak utasítások formájában találkozzék, hanem a nemiségről is beszélgessenek egymással. A szexualitás életépítő jellege, de például a nagyszülők halálával való szembesülésnek az élet elvesztésére mutató ténye mindenféle működési zavar nélkül is hatalmas feszültséget jelent a család számára, ilyenkor egyszerre "két irányban" kell élniük. Ez is a válság tudatos kezelését szorgalmazza.

            A szülők házassági kríziseivel és a gyermekekkel való beszélgetéssel kapcsolatban a családterapeuta szakember tapasztalatai nyomán az is kiderült az előadásból, hogy nagyon rossz az a sok helyütt ma is élő szokás, amelyet a következő mondás fémjelez: "A gyerek előtt egy szót se!" Az ilyen viselkedés a gyermek szemében misztifikálja a helyzetet, kénytelen a fantáziájában kiegészíteni, vajon mi történik körülötte, és ez nemegyszer sokkal félelmetesebb lehet, mint a valóság. Ha a szülők - az ő szintjén - közlik vele gondjaikat, átláthatóvá teszik számára, mit tesznek az életükben megjelenő válsággal, az a gyermek egész életére nézve építő hatású lehet: hiszen megtapasztalhatja, hogy a krízisbe nem kell belehalnia. A szülők eszközt adnak a kezébe, ha elmondják neki: most sebezhetőek, ezért óvatosak, időre van szükségük, eljárnak beszélgetni a lelkipásztorhoz... A gyermek így egyszerű, számára felfogható módon betekintést nyer szülei "eszköztárába", és tapasztalatait, kapott tudását magával viheti későbbi életébe.

            Amikor az utolsó gyermek is elhagyja a szülői házat, a családi közösség addigi formájában felbomlik: meg kell fogalmazni, hogy ezután mit jelent a család összetartozása. A másik, nehezebb feladat férj és feleség "új szerződéskötése", hiszen szülőpárból ismét házaspárrá kell alakulniuk. Ez a krízis egy új életszerkezet kialakítását sürgeti. Nagy segítség a férj és a feleség számára, ha egykori párválasztásuk alapjaira tudják építeni házasságuk új emeletét. Ha annak idején kevés energiát fordítottak egymás megismerésére, kapcsolatuk mélyítésére, akkor ennek újra felmerülő feladata jóval nehezebb lesz számukra. Ebben az életszakaszban, ha már nagyszülővé válnak, és nem sikerül megkötniük az új házassági szerződést, túlzottá, aránytalanná válhat nagyszülői szerepük. Gyermekeiket is megterhelhetik azzal, ha saját életükben nem találják a helyüket.

            A házaspár számára nyugdíjazásuk, majd egyikük számára társa halála jelenti az újabb természetes krízist, amely visszavezet a házasság és a család kialakulását megelőző életállapotba. Hézser Gábor szavai a gyógyító lelkigondozás tapasztalataira épülve megerősítik azt a felismerést, mely szerint a gyermek-, a serdülő- és az ifjúkor, majd a pálya- és párválasztással kezdődő felnőtt élet ciklikus fejlődése akkor lehet teljes, ha szembe tudunk nézni az egyes szakaszokban megjelenő válságokkal, és azok növekedésünket serkentő erejét hétköznapjainkban kamatoztatni tudjuk.

Szigeti László
Új Ember, 2002.12.22.