A lelkigondozás és az istentisztelet korrelációja

A bűnbánati istentisztelet – pasztorál-pszichológiai szempontból – a válással végződött házasság temetése. A lelkigondozáshoz ugyanolyan organikusan kapcsolódó alkalom, mint a gyászolók lelkigondozása és a temetési szertartás. Mindkettő egymásra utalt kellene hogy legyen. Pasztorál-pszichológiai szempontból nem kérdéses, hogy mint az élet minden krízispontján, itt is szüksége van az embernek az istentiszteleti-liturgikus forma nyújtotta támaszra.

Mivel magyarázható, hogy míg Európa-szerte a válások arányszáma hosszú ideje konstans, az egyház nem érzi indíttatva magát a krízisbe jutottak támogatására?

2. Az istentisztelet értelmezésének problematikuma

A kérdés az istentisztelet értelmezésének problematikumához vezet.[1] Az új istentiszteleti formára vonatkozó sürgető kérdést nem lehet a hiányzó tradícióra való utalással elutasítani: a liturgia-történet elegendő példát szolgáltat mind a hagyományokhoz való destruktív ragaszkodásra, mind az aktuális politikai érdekeket szolgáló elsietett reformokra.[2] Nem helytálló az a hivatkozás sem, hogy kevesen vennének igénybe egy ilyen istentiszteletet. A teológia-elmélet és gyakorlat sohasem kvantitatív orientáltságú.

Nem újdonság az istentiszteleti hagyományban az sem, hogy segítséget nyújt az életkrízisek elhordozásánál. D. Rössler kutatásai bizonyították, hogy pl. a pietizmus a szubjektivitást és az individuális kegyességet állította istentisztelet-értelmezésének középpontjába. Éppen ettől a korábbi intenciótól indíttatva elevenedett meg a 60-as évek óta a keresztyén istentiszteletek spektruma. M. Jossutis szerint a következő kategóriák fedezhetők fel a mai istentiszteleti gyakorlatban: a kultuszi, a kérügmatikus, a politikai és a kreatív forma.[3]

Tény, hogy a válási istentiszteleti alkalom problematikuma nem önmagáért való, hanem szociálpolitikai dimenziója is van: a tradicionális házasság-értelmezéssel és a házassági etikával való vitába szállást, a kreatív aspektus a krízisbe jutott ember önmagára találását is jelenthetné. Feltételezhető, hogy ez egyház vonakodik ettől, a kétségtelenül brizáns, feladattól. A teológia-elmélet és az egyházi gyakorlat viszont, bármily nehéz kérdéssel álljon is szemben, nem követheti a politikai konformizmus elvét.

3. Érvek és ellenérvek

Egy ilyen istentisztelet ellenzői arra hivatkoznak, hogy az ellentétben állna a biblikus házasság-felfogással, a Mt 19,5kk-kel. Mások ezzel szemben lehetetlennek tartják, hogy az az egyház, amely aktívan jelen van a házasságkötésnél, visszavonul a házasság halála elől. És, hangzik egy további érv, hogyan akarja az egyház kinyilvánítani, hogy az elváltak is a gyülekezeti közösségbe tartoznak, ha nem vesz nyilvános-liturgikus formában tudomást a válásról?

A gyülekezeti nyilvánosságot az is biztosíthatná, ha a vasárnapi istentiszteleten a lelkész – amennyiben az elváltak ezzel egyet értenek – felhívná a templomos gyülekezetet, hogy imádkozzanak értük. Egy ilyen forma, amely kellő empátiát igényel, nem segíti az elváltakat az önálló krízismegoldásban, de egy első lépés lehet ahhoz.

A válás bibliai és dogmatikai megítélése és kezelése nehéz feladat elé állítja a teológiát.[4] Olyan átfogó vizsgálódásra van szükség, amelynek szempontjai a következők lehetnek:

A válás klasszikus keresztyén megítélése a Mk 10,9-re koncentrál – „amit Isten egybekötött, ember ne válassza el...”

Hosszú időn át figyelmen kívül hagyta a teológia, hogy a válás-kérdés megítélésével kapcsolatban a Bibliában egy fejlődési folyamat konstatálandó: Jézus a Mk10-ben idézett kijelentése eszkatologikus összefüggésben áll[5] – a Mk 12,25-ben Jézus arra utal, hogy a házasság nem végleges, hanem átmeneti intézmény.

Pál és Máté szerint – bizonyos esetekben – feloldódik a válás tilalma (Mt 19,9, illetve 1Kor 7,15). Ez arra utal, hogy az őskeresztyén gyülekezet meglepő rugalmassággal kezelte a válás tilalmát.[6] Már Hermász és Augustinus is feltűnően tágan értelmezi a válás megengedhető feltételeit. A reformátoroknál folytatódik ez a megítélés, mivel a házasságot „világi dolognak”[7] tekintik. Luther, Zwingli, Bullinger tágan értelmezi a válás megengedhetőségét. Egyedül Kálvin az, aki más álláspontot képviselt.

A nem moralizáló, hanem teologizáló teológia a házasság meghalásával járó válást is, mint minden más emberi elégtelenséget és képtelenséget, a megbocsátó szeretet feltételhez nem kötött premisszája felől kell hogy tárgyalja. A válást tiltó jézusi kijelentést a törvényesedés relativizálásának (Mk 2,27) és a „megengedhetetlen megbocsátásának” (Jn 8,1–11) összefüggésében is kell hogy értelmezze. Annál is inkább, mert naiv elképzelés, hogy a valóban és végső csődbe jutott párkapcsolat „a válástilalom által gyógyítható lenne” – amint azt egy katolikus (!) exegéta[8] kifejti.

 4. A passage-rítusok jelentősége a krízisek feldolgozásánál

Az ún. passage-rítusok az élet fordulópontjaihoz kapcsolódó krízisek feldolgozását segítik.[9] Egyben megnyitják az utat a további, egészséges fejlődés előtt is. A. van Gennep a századfordulón dolgozta ki ezt a tételt, egy olyan korban, amikor az élet lefolyását az ún. normálbiográfia jellemezte. A századunk végére már nem egyértelműen jellemző ez – az életviszonyok megváltozása folytán a „normálbiográfia” mellett megjelent az ún. választott biográfia jelensége. Az egyénnek egyre nagyobb és szélesebb lehetősége van arra, hogy individuálisan befolyásolja élete lefolyását és életformáját. A házasság mellett például természetes jelenségként alakult ki a partneri kapcsolati forma és az ún. single-forma, az össze nem költöző párok életformája, vagy a nem állandó párhoz való kötödés.

Az önállóság, a döntési szabadság és lehetőség megváltoztatta a „normális életfolyamat” szakaszairól alkotott hagyományos elképzeléseket is. Ebben a helyzetben olyan életfordulópontok is kialakultak, amelyekhez már vagy még nem járul (tradicionális) rítus: ezt nevezi a szaknyelv az ún. passages sans rites-nek, rítus nélküli átmenetnek. Ide tartozik a válás is. Ez a hiány azonban nem jelenti azt, hogy az embernek ne lenne továbbra is elemi szüksége a krízist elviselhetőbbé tévő rítusokra.

Felfedezhető az ellenkező jelenség is: a rites sans passage, az életfordulópont nélküli rítusok is.[10] Például a templomi esküvő előtt a pár nem ritkán már évek óta közös háztartásban élt, és az együttélés kezdetéhez, az összeköltözéshez nem járult társadalmilag kialakult és elfogadott rítus.

5. Elveszett korunkban az ember rítusalkotó képessége?

Lelkigondozói szempontból kétségtelen, hogy elengedhetetlenül szükség lenne a válással végződő házassági krízis esetében is egy annak elviselését és feldolgozását segítő rítusra. Egyfajta házasságtemetésre. Egy ilyen rítus, egy ilyen liturgikus istentiszteleti forma a legjobb szándékú liturgiareform által sem hozható létre. A rítus lényegéhez hozzátartozik ugyanis, hogy nem tudatos fáradozás során alakul ki, hanem spontán fejlődés által, „önmagát alakítja ki”.

Ha a válások száma ennyire magas, ha a válás a házasélet destruktív, de természetes velejárója lett, akkor miért nem alakult ki ezzel párhuzamosan – spontán fejlődés által – a megfelelő rítus? Ennek egy lehetséges okára az etnológia hívja fel a figyelmet: e szakterület egyre több szakembere vonja kétségbe, hogy a „modern ember” egyáltalán képes-e ritualizálásra, rítusalkotásra. Ennek oka az, hogy a ritualizálás feltétele, egy zárt szociális közösség léte, ma már csak elvétve adott.[11] Mások úgy találják, hogy a „modern ember” a tradicionális rítusokat új tartalommal kísérli meg ellátni: az önmegbizonyosodás, a teljesség hangsúlyozása, az esztétikum és az önálló rítusvariáns keresése tartozhatnának ide.

2. A válási bűnvalló istentisztelet – perspektíva és gyakorlati szempontok

Mit jelent mindez a válási istentiszteletre vonatkoztatva? Rítus nem tervezhető és nem konstruálható, az mindig az érintettek (zárt) közösségében és az ő igényeiknek megfelelően alakul ki,[12] hangzott a rítuselmélet egyik feltételezése. Ha viszont egy teológiai rítusról van szó, akkor az nemcsak és kizárólag az emberi igényeket jeleníti meg, hanem az embernek Istenhez való kapcsolatát is kifejezi.

A válási istentiszteletet illetően nem adott az érintetteknek az szociális méretű zárt közössége, amely, emberi igényeiknek megfelelően, ilyen spontán rítusalkotásra képes lenne. De még ha ez a feltétel adott lenne is, kérdéses, hogy az ott kialakultak átvehetőek-e hatásveszteség nélkül az istentiszteleti közösségbe.

A fenti meggondolások a következő gyakorlati szempontok figyelembevételét ajánlják:

1.         A rítusalkotó „zárt közösség” igényének és feltételének megfelelhetne a gyülekezeti közösség. – Biztos, hogy ki is elégíthet, mert minden gyülekezetben megvan az „íratlan szabály” arra, hogy „hogyan bánjunk az elváltakkal”.

Kérdés és vizsgálandó, hogy az így létrejövő beállítottság megfelel-e a teológiai igények is?

A gyülekezeti közösségben már azáltal is megkezdődhetne egy új fejlődési folyamat, ha alkalmas időben, környezetben és módon! a „hogyan bánjunk az elváltakkal” téma megfogalmazódna.

2.         A ,zárt közösség’ kritériumát, minimális mértékben, maga az elvált pár is kielégíti. Ez azt jelentheti, hogy minden párnak magának kell megtalálnia az ő válási kríziséhez illő rítust. A jó megfigyelő hamar fel fogja fedezni, hogy minden pár meg is találja a maga válásrítusát. Ez lehet például a véget nem érő, megoldáshoz nem vezető veszekedés. Ez által a ritualizálódó forma által tudatosítja magában újra és újra a pár, hogy a házasság „véglegesen” csődbe ment. Hasonló funkciót betöltő variáns lehet a kommunikáció teljes megszakítása – „nem tudunk már egymással beszélni sem”. Vagy: „nem egyezem bele a válásba – nem azért, mert folytatni akarom a házasságot – hanem, mert nem teszem meg „ennek” még ezt a szívességet is...” Ezek az állandósuló magatartási formák kielégítik a destruktív ritualizmus kritériumait, nem a változást segítik, hanem azt nehezítik. És a lelkigondozókat, tanácsadókat még nehezebb feladat elé állítják...

Konstruktív, a párhoz illő, a közös tapasztalataik során kialakult ritualizáló-képességükből adódó, a válási krízis szempontjából konstruktív formák felismerése és támogatása a lelkigondozói feladatkörbe és célok közé tartozhat. Egy ilyen gyakorlat nem lenne eredendően új: a pszichoterápia és a házassági tanácsadás régóta alkalmazza az ún. búcsúrítusokat.[13] Az ilyen „privatizált rítus” segítő hatásában azonban sohasem tudja elérni azt a hatásfokot, amit egy kollektíven elfogadott és gyakorolt rítus nyújthat. Mégis többet segíthet, mit a „sans rite” szituáció.

3.         Vizsgálandó és keresendő, hogy más életpontokon kollektíven alkalmazott rítusok – a válási időszakban – nem alkalmazhatóak-e, adaptálhatóak-e? Ezért választottam a házasságtemetés szimbolikus kifejezést. A temetési rítus kiinduló és kapcsolódási pontot nyújthat a válás esetében is. Egy másik lehetőséget az esketési rítusból való kiindulás nyújthat. (Ezt példázza az alább közölt válási istentisztelet.)

4.         A válási istentisztelet – pasztorál-pszichológiai szempontból – krízist feldolgozó hatását azáltal fejti ki, hogy nyilvánossá teszi azt, aminek tabuizálására hajlanak az érintettek, a családi közösség és a szociális környezet. Ugyanakkor a sebezhetőség és a megsebzettség olyan intenzitású, hogy az elvált párnak magának kell tudnia eldönteni, hogy milyen körben lehet valóban segítő számára egy ilyen istentiszteleti alkalom. Mivel (még) nem kollektíven elfogadott-kilakult rítusformáról van szó, helyénvaló, ha a nyilvánosság köre korlátozott.

5.         Ugyancsak a lelkigondozás feladata a párt támogatni abban, hogy megtalálják egy ilyen istentisztelet mindkettőjük számára megfelelő időpontját. A rituális krízissegítés akkor hat, ha arra megfelelő időpontban kerül sor.

6.         Ahogyan a házasulandók jó, ha maguk találják meg – lelkigondozói segítséggel – a „maguk textusát”, kívánatos ez a válók esetében is. A lelkigondozó több „válástörténetre” hívhatja fel az elváltak figyelmét – például csak az 1Móz-nél maradva[14] pl.: 3; 4,1–16; 6,5–8,22: 19,17–26; 28,10–22; 32,27b .

A cél az, hogy rátaláljanak arra a történetre, amelyben legjobban fel tudják fedezni önmagukat.

A továbbiakban két különböző lehetőséggel ismerkedünk meg. Az első egy válás alkalmából íródott lelkigondozói levél, a másik egy istentiszteleti forma.