Gondolatok a közösségről

Az ember tehát eredeténél fogva közösségi életre született lény. Az első és legtermészetesebb közösség, pedig a család. Aki ezt tagadja, vagy nem érti, - az ember legalapvetőbb természetét tagadja vagy nem érti.

Az önismeret az első lépcsőfokok egyike a személyiség kialakulásának útján, alapja az emberismeretnek. Azt hiszem ennek fontosságát nem szükséges magyaráznunk.
A családban a legtermészetesebb módon jutunk mind pozitív, mind negatív információkhoz önmagunkra nézve. Azt is tudhatjuk, hogy ez a szeretet és jóakarat jegyében történik, és nem érdekek vagy manipulációk irányítják. Ebből kell megszületnie az önelfogadásnak, ami az emberi boldogság egyik alapköve.
Hiszen aki saját magát sem tudja elfogadni, hogyan tudna másokat el- és befogadni?
Az önismeret - önelfogadás útján gyermeknek, felnőttnek egyaránt szüksége van tanácsadásra, vezetésre.

Senki sem lehet önmaga tanácsadója, önmaga „szupervízióra”. Ez még annál is rosszabb, mint mikor vak vezet világtalant, mert természetünknél fogva olyan közel vagyunk önmagunkhoz, hogy nem tudunk egészen rálátni saját magunkra. Hiszen még a fizikai világban is úgy van, hogy minél közelebb viszünk a szemünkhöz egy tárgyat, annál rosszabbul látjuk. (Azért olyan csodálatos dolog a keresztény lelkiismeretvizsgálat, mert abban megvalósul az, ami egyébként lehetetlen, - az önmagunkra való rálátás - azáltal, hogy nem saját szemünkkel nézzük és vizsgáljuk magunkat, hanem az Úristen szemével, az Ő mércéjével ellenőrizzük, hogy mit is tettünk, gondoltunk, stb.) A családi „szupervízor”, az édesapa, az édesanya, a házastárs, de sokszor a gyermek is, vagy más családtag rálát a mi sokszor önmagunk előtt is rejtett vagy letagadott indítékainkra, érzéseinkre, szokásainkra stb.

Ha el tudjuk fogadni az újra és újra elhangzó figyelmeztetéseket, végül is beláthatjuk, és ez által kijavíthatjuk egy-egy hibánkat, kipótolhatjuk valamely hiányosságunkat, erősödhetnek jó tulajdonságaink.
Életünk útján azonban botladozások, tévedések, sőt nagyobb hibák is előfordulnak. Ilyenkor bocsánatra szorulunk, vagy nekünk kell megbocsátanunk. A bűntudat ránehezedik az emberre, rágja, gyötri. Leköti figyelmét, elveszi az erőit feladataitól. Valamilyen módszerrel szeretné feloldani magában. A bűnhöz tapadó események, élmények tudatosítása, közlése megszűnteti ezt a nyomást.
Tehát a megosztás a bűntudattól való szabadulás lényeges eleme. Mindnyájunknak van olyan élménye, hogy a kisgyerek, aki titokban valami rosszat tett, addig-addig sündörög az ember körül, míg végül is kiböki, hogy mi történt. Saját élményből is emlékezhetünk, hogy milyen megkönnyebbülés ezután még a büntetés is. Ez a megosztás lehetővé teszi a testi-lelki egyensúly helyreállását, és ez által a pszichés energiák megújulását.
Ha komolyan vennénk a családon belüli bűnbevallás gyógyító erejét, (és egyáltalán a megosztásból származó pozitív hatásokat) nem késlekednénk az első ballépés után segítséget kérni, és nem megvárni, míg végképp belebonyolódunk valami rossz dologba. Hány házasságot meg lehetett volna így menteni?!

A kisgyerek alapvetően egészséges pszichéje vágyik a bűn utáni jóvátételre. Ezt is tapasztalhatjuk, amikor látjuk, hogy igyekeznek kiengesztelni az apát vagy anyát. A felnőtt embernek is a legtermészetesebb lehetősége a családi körben van arra, hogy jóvátegye, amit hibázott.

Vajon: bűnbevallás – gyónás – elégtétel, poros fogalmak, vagy mélyen az emberi pszichében élő igények?

Az eddigieket megfontolva érdemes megjegyeznünk, hogy életet adunk, ha bocsánatot adunk. A „…miképpen mi is megbocsátunk…” igazságát a pszichológia, de a hétköznapi tapasztalatok is bőségesen igazolják. Nem volna szabad késlekednünk a bocsánattal, és annak külső jelét is adni a másik számára.
Megosztás, megbeszélés, melynek természetes helye a család.

Tapasztalatból azt is tudhatjuk, hogy ha egy lelki problémát, feszültséget tudatosítunk, az már a megoldás irányába mutat. Csak az ártalmas, ami a tudattalanban marad, mert nem mondjuk ki. Amit szavakba öntünk, amit elmondunk, az tudatos lesz. Amit elmondunk, az belekerül az időbe, és a kimondás ideje révén már képes múlttá válni – esetleg egy hét múlva már időtávlatba kerülhet, túljutunk rajta. A rendeződéshez azonban teljesen őszinte kimondás szükséges. Ám hol remélhetünk nagyobb megértést, több bizalmat, mint családi közösségünkben?
Hogyan működik ilyenkor az érzelmi tudat szintje?
A szenvedés és más különféle érzelmek közvetlenül levezetődnek a test, a szervi működések felé. Meg kell próbálnunk befelé figyelni, gondolatainkat koncentrálással összeszedni, és tudatos szintre hozni érzelmeinket. Ezt tesszük, amikor igyekszünk megfogalmazni a másik számára, ami bennünk él. Az agy pedig képes gyógyító, felszabadító hatásokat küldeni a test, a szervek területére. Ebben az állapotban az immunrendszer is erőre kap. Felbecsülhetetlen hatása van tehát a családi, testvéri, baráti megosztásnak.
Bár soha ne sajnálnánk erre az időt!
A családon belüli szeretet és bizalom légköre a legjobb védelem a külső világgal szembeni ellenségesség és bizalmatlanság érzésével szemben. A pozitív beállítottság a testi-lelki egészség másik védő faktora, mint ezt számtalan felmérés bizonyítja. Aki a családi közösségben megtanulja a problémamegoldó konfliktusmegoldást, képes lesz a munkahelyén, iskolában és az élet más területén is alkalmazni ugyanezt a módszert. Aki a családi közösségben megtanulja az együttdolgozást, egymás segítését, a kooperatív magatartást, és ezt természetszerűen a családon kívül is gyakorolja, érdekes módon arról fog beszámolni, hogy a világban is számtalan társas támogatást kap az emberektől. Aki a káros érzelmi megbirkózási módok helyett (alkohol, drog stb.) az érzelmi feldolgozás és megosztás lehetőségét választja a családi közösségen belül, képes lesz az azon kívüli problémákhoz is ugyanígy viszonyulni.

Mindezt összevetve testi-lelki egészségünk legerősebb védőbástyája a jó családi közösség.